Hogyan válik sajáttá a cél? A kérdés nagyon egyszerű. A válasz azonban nagyon is sokféle lehet. A facebook bejegyzésben már találhattok belőle egy kis előzetest: „Oda, ahova még nem jutottál el, az még nem a tied – az út, amin oda eljutsz, az a tied!” Ebbe a blogbejegyzésbe ugyanazt az aspektust két megközelítéssel hozom be.

Ha azt veszed észre, hogy nem pusztán teljesen beleadod magadat például egy tanulói folyamatba, hanem mindig 100%-osan teljesítesz egy cél elérésénél, akkor érdemes végiggondolnod, hogy miért teszed. Természetesen előfordul tanulói út, ami tényleg megkívánja a 100%-ot, de a legtöbb nem ilyen.

A kérdést meg tudjuk közelíteni egy hegymászó példán keresztül. Képzeld el, hogy fel akarsz jutni egy hegy tetejére. Megteheted úgy is, hogy valaki minden mozdulatodat előírja, és te milliméterre pontosan végrehajtod. Ez biztosan elvezet a csúcsra – de csak egyféleképpen. Ahogy azt valaki irányítása alapján tűpontosan végrehajtottad. Mintha nem is te másznál, hanem tested és elméd bábuként végrehajtaná valaki más pontos utasításait. Mások szavaiba, pontos útmutatásába “kapaszkodsz”, mert csak azt érzed biztonságosnak. Mintha „odakötöznéd” magad a végponthoz. Igyekszel egyenesen odajutni, és minden, ami látszólag másfelé vinne, hibának tűnik. Ez adhatja a kontroll érzését számodra. Csakhogy a cél így mindig rajtad kívül marad. Hiába éred el. Ez ilyenkor nem a te utad, csak mások lépéseit követted.

Amikor azonban lehetővé teszed, hogy az utat elkezdd és megtanuld járni, akkor már nem az útmutatásokba kapaszkodsz. Azok fontosak maradnak, hiszen belőlük megérted az alapvető szabályokat, meghallgatod és megismered a fontos, sokszor életmentő útmutatásokat. Közben pedig  a megengedett és biztonságos kereteken belül beleteszed a saját megoldásaidat, saját ritmusodat, saját gondolataidat. Eldöntöd, hogy ebbe vagy abba a kiszögelésbe kapaszkodsz, vagy hogy megállsz-e egy percre pihenni, mert egy kis virág melletted árasztja finom illatát, és mert a nap sugara végigsimít a hátadon. Ebben az esetben nemcsak egy célt valósítasz meg, hanem közben a célhoz vezető út is a tiéddé válik.

A cél pedig nem pusztán egy elért, teljesített végállomás lesz, hanem sajátoddá válik. Az út végén nemcsak a célt találod meg, hanem önmagadat is. Felfedezed azokat a kapaszkodókat, amik nemcsak az út mentén vannak, hanem amik tebenned vannak. És amikbe bármikor máskor is kapaszkodhatsz: mindig veled lesznek és megerősítenek. Akár a hegycsúcs felé, akár más cél felé tartasz. Már nem a tanulóút 100%-os teljesítése érdekel, hiszen már nem vagy bizonytalan: ugyanis elérhetővé váltak számodra a benned lévő erőforrások, belső kapaszkodók. Sajátoddá vált az út, ami megerősít és sajátoddá vált a cél is, ami így lépcsőfokká alakult a következő lépésed megtámasztásához, és a saját utad egy részévé válik.

Már nem a tanulási folyamat pontos végrehajtásában, 100%-os teljesítésében bízol, hanem bízol saját magadban. Így válik a cél valóban sajáttá: az út sajátos megtétele, a saját tapasztalataid és döntéseid által.

Te hogy vagy ezzel?

Hol érzed most a legnagyobb szükségét annak, hogy egy cél, vagy valami igazán a tied legyen?

Te mitől érzed azt, hogy egy cél tényleg a tied?