Amikor a másik jelzi, hogy lát rajtam valamit. Már megint kapkodok. Vagy csoszogok. Vagy meggörbülten állok az ismerőseink előtt. Vagy már tíz perce görgetem a telefont a játszótéren a gyermekeim mellett, holott azt hiszem, hogy csak egy pillanatra nézek bele a legfontosabbakba. Vagy már megint kések. Már megint bekapkodom az ételt. És most nem is sorolom tovább.

Szóval, amikor a másik lát rajtam valamit, amit egyébként én magam sem szívesen látnék magamon… és még szóvá is teszi, az bizony jaj. Olyan, mint amikor lecseréljük a padlót pár árnyalattal világosabbra, és látjuk, mennyi por van rajta… és jaj, már szinte megbántuk, mert ezen minden meglátszik… Hiszen amíg nem láttuk, nem volt vele teendőnk. Tényleg az a baj, hogy meglátszik a por, a kosz? Végül is dönthetünk úgy, hogy most sem lesz vele teendőnk, jó lesz az, ahogy eddig volt. És dönthetünk úgy is, hogy ha már látszik, akkor elrendezzük azt, ami nem tetszik.

Szóval, amikor a másik jelzi, hogy valamit nem lát rendben levőnek… akkor tulajdonképpen ő egy „világosabb padló” számunkra. És jó szolgálatot tesz nekünk. Ha mindezt megfelelő tisztességgel jelzi, akkor a másik kimondottan szeret minket. Mert mi az, amire feljajdulunk? Egy felfedezett működésre: „jaj, már megint egy hiba”.

Ez azonban nem „hiba”, hanem jelzés. Egy dinamikára hívja fel a figyelmet. Arra, hogy legközelebb csinálhatom nem robot üzemmódban, hanem végiggondolva. Akkor pedig figyelmesebb, vagy önállóbb, vagy tudatosabb lehetek. Azaz olyan értékekhez járul hozzá ennek a felismerése, amelyeket magam is szeretnék magaménak tudni. Hogy ezt meghallom-e, az már a saját érzékelőimen, szándékomon és döntésemen múlik.

És persze az is természetes, ha ez elsőre zavar. Amikor a saját érzékelőimre rálegyintek, akkor zavar a másik, aki nem legyint a jelzőrendszerre, hanem jelez. Legszívesebben elhallgattatnám: minek mondja már megint? Minek jelez? Mit akar már megint? Rá is legyinthetnék…

Vagy akár válhatok hálássá azért, mert van, aki felhívja a figyelmemet arra, amit csinálok, bár nem szeretném csinálni. Sőt, ezáltal esetleg eljutok oda, hogy megtanulok odafigyelni és finomhangolni a saját érzékelőimet is. A jelzés-leolvasó végre kintről a bensőmbe kerül. Belül is elkezdek figyelni arra, amit eddig csak kívülről hallottam. A „jaj, már megint”-ből pedig „de jó, hogy kiderült” válik. Erre pedig jó szívvel mondhatom: ide vele, tegyük helyre.

Így tudnak a számunkra nehéz működések hozzájárulni ahhoz, hogy egyre inkább olyan életet éljünk, amilyet szeretnénk. Így válik a jajból, de jó!

Te hogy vagy ezzel?

Előfordul-e, hogy valamiben szeretnél előrelépni, de újra és újra találsz kifogásokat, esetleg észre sem veszed, hogy nem veszed észre, hogy nem változtatsz?

Mit teszel akkor, amikor a körülötted lévő személyektől nem ítéletet, vagy utasítást, hanem szeretettel teli tükröt kapsz?