Csendes hétvége van. Elmúltak a viharok. Újra nyugodtak a hajnalok és az alkonyok. Most nincs hajtás, nem kell teendők után futni és kipipálni őket. Feldolgoztam a veszteségeimet, számba vettem a hiányokat. Még nem látom a közvetlen következő lépést. Most csak úgy vagyok. Mára egy igazi hétvégét terveztem. Ez az a pillanat, amikor engedem, hogy az élet megajándékozzon az idővel. 

Ilyenkor van idő magunkra. Igen, lehet időd magadra. Nem nagy dolgokra gondolok, hanem amolyan igazi apró, mindennapos igényekre. Arra, hogy végre megpihenve egy kicsit, mint egy tó csendes tükrébe, belekukkants a lelkedbe, a jelen pillanatba is és elkezdj beszélgetni. Igazán figyelmesen, magadra kíváncsian. Rendben van-e minden? Hogy vagy most?  Ott, ahol vagy és úgy, ahogy vagy. Most végre nem kell elintézni semmit. Nem várnak rád megoldandó dolgok. Mert most csak ott vagy. És észreveszed, hogy ott vagy. Azt is észreveszed, hogy hogy vagy. Van-e szükséged valamire, vágysz-e valamire? 

Ezek első lépések lehetnek a hozzád hazavezető úton. Minden nap lehet ilyen időd magadra. Meríthetsz belőle és időtlenségét szétajándékozhatod a napod pillanataira. Most nem másokra figyelsz.

Hanem magadra. 

Mert te is fontos vagy. 

Mert mindenkire szeretnél figyelni. 

Magadra is. 

Szoktál ilyet csinálni?

Te hogy vagy ezzel?

Mikor voltál csak így utoljára? És mi volt az eddigi legjobb érzésed, gondolatod, felismerésed önmagaddal kapcsolatban egy-egy ilyen pillanatban?

Milyen megtapasztalni, amikor csak úgy vagy, mindenféle elvárás nélkül?